Mikortól lehet újrakezdeni valamit? Kérdezem magamtól egy bor mellett ücsörögve, remélvén hogy kapok valami választ a korsóban gyöngyöző, undorító cuccot bambulva. Fülemben zene kavarog, mint felhők az égen sebesen kergetik egymást gondolataim. Ám a válaszra csak nem lelek a kavargó viharban.
Iszom még egy kortyot. Nada. Kinézek az ablakon. Nada. A nagy sötét semmi bambul vissza, középen a tükörképemmel, mint egy egykor érdekesnek tartott ember fakó mása. Beesett szemek, szanaszét álló haj, kis szakáll, még csillog a szemem a lámpafényben ahogy arra gondolok jó lenne rágyújtani. Jó lenne.
Jó lenne választ találni a kérdésekre.
Milyen kérdésekre?
Teszi fel az újabbat a tükörkép az ablakból, enyhe, féloldalas mosollyal az arcán.
Hát amik itt zakatolnak sebesvonatként az agyamban. -Mondom, majd megint arra gondolok, milyen jó lenne rágyújtani.
És mik a kérdéseid?
Egyszerűek... -Mondom, nagy levegőt véve.- Egyszerűek...
Mégse mondod őket.
Nem. Tényleg nem.
Akkor miért akarod a válaszokat?
Fogalmam nincs.
Erre ő, mármint az ember az ablakból, lassan megindul felém. Megpaskolja a vállam, s a másik kezével félig elfordulva az ablakra mutat.
Látod?
Nem értem mit kéne látnom. Tök sötét van odakint. Az a két utcai lámpa semmi megnyugvást nem ad.
Látod?
Kérdezi mostmár hangosabban.
Nem.
Felelem.
Persze hogy nem látod. Mivel nem kérdezel, nem adhatok választ. De tudod mit? Cseréljünk helyet. Legyél a tükörképem csak 1 napra. Na? Mit szólsz hozzá?
Tűnődve nézem az üveget. Nem válaszolok. Ő még mindig a vállam fogva odakísér az ablakhoz.
Innen? Innen látod e már?
Mit kéne látnom?- Teszek fel végre egy kérdést.
Hehehe hogy mit? A sötétet magadban. Azt kéne végre észrevenned, Aztán kilépni belőle. Figyelj, megmutatom hogyan.
Ezzel a mondattal visszasétál az üvegbe. Onnan rámkacsint és visszaváltozik a mozdulatlanul bámuló tükörképpé a sötét, párás ablaküvegen. Nem értem.
Nem értem...- Suttogom magam elé.- Miért nem értem?
