Fakuló színekkel átszőtt bársonyon
Huszonegy éves szívem rárakom.
Becsomagolom, szalaggal, selyemmel átkötöm,
Neked mosolyogva elküldöm
Fogadod e, postás csomagját,
Átveszed e bársonyba rejtett lelkem egy darabját?
Megtartod? Eldobod? Kérted,
Hát tessék megkapod.
Ha tetszik mit a ruhában lelsz,
Ha szereted, ahogy érted ver,
Ha hallod, hogy súgja szakadatlan.
Tied lettem, lelkem a csomagban.
Borús Délelőtt
Bárányok bégetnek, fent a kék égen,
A nap tüzét, az égi fényt,
A sötét utcakövek elnyelik.
S az soha a napnak vissza nem adatik.
E nyári délelőtt még alszik a város nagyja,
Csak ki dolgozik az rójja az utakat.
De az kinek szünete engedi az alvást,
Húzza a lóbőrt, ma nekik nincs hajtás.
A körutak hangos szennye szál a beton fölött.
Ki belélegzi, annak élete újabb évvel pödörödött,
De még van remény e poros városban is
Hisz a nap süt, és a fák zöldellnek ma is.
Amott egy megfáradt sorsú ember
A padot lócának használva hajtja le fejét
Kilátástalan élete tán romokban hever rég.
Azonban baj ha azt hiszi az ember, hogy ő szomorú.
Mert a szemében a fény, az olcsó pancsolt
Italoktól, s hosszú évek magányától rég kihunyt.
S ha ránézel e lényre, hisz embernek már nem való
Csak a mámoros kék semmi az, mi szeméből kiolvasható.
E bomlott lelkű emberek mellett,
A finom öltönybe bújt gazember
Oly cserfes nyelvvel megy el,
S felhúzza az orrát, minthogy a galamb dagasztja tollát.
Mára már nem a tolvaj,
Nem a szutykos a bűnöző.
Sokkalta a pacsulitól bűzlő
Nevető öltönyös vezetők.
E szép délelőtt a városban
Mindinkább sötétbe borul,
S ki nem fizeti számláját
Az az utcára szorul.
Régen az ember vitte a kutyát sétálni
De most a pénz tartja bilincsben
Az eddigi úr kezét, s pitizik
Mind ki él egy-két jutalom bankóért.
Amikor a gyermeki szájat elhagyja a mosoly,
S a korrupt emberek kezében lesz az összes cukor
Nem hallatszik majd a gyöngyöző kacaj, így nevelik
Az új generációt, mely tűr egy ideig, majd betelik.
És e borús délelőtt, ím délutánba fúlt,
Az út pora felett a szél sikítva fújt.
S a gonosz szégyentelen idő csak megy tovább,
Viszi boldog, boldogtalan bús, halk sóhaját.
2014. 07.31.
Haladok.
Forró, fülledt idő. Esőt jósló,
Hülést hozó. S én mégsem várom
Hisz szólít a kötelesség, bár
Menni nem vágyom.
Álmomból felkelek, csörgő órám
Ébresztget. Nem pedig angyali
Mosoly, s nem is szerelmes
Csók csokor.
Nincs ölelés ma sem,
Maximum a szél mi körbeleng
S láthatatlan karjai bőrömet
Jeges késként tépdeli.
Nincs ma édes, nedves csók,
Csak az eső esik de szám
Nem rá szomjazik.
De hiába esik, szakad, dörög, villámlik
Szívem az övé, sem a szél sem az eső
Engem meg nem állít.
2014. 07. 30.
Messze délen
Hangokat hordoz a szél,
Az autók csak dünnyögnek,
Mint fa odva körül a sok méh.
És a nap, mely oly átkosul süt,
Ha egy felhő takarja, ajh, mekkora üdv.
De felhő alig fenn az égen, s ha van is,
A szél elhúzza délnek.
Tényleg, mi lehet most délen?
Régi otthonom ege vajon ilyen éppen?
Vagy borús, fellegek takarta, miként télen?
Vajon a kerti síron nő e már virág,
Ahol édes barátom vérét megitta a halál.
Mi lehet most ott? Messze innen délen.
Nem vár rám arra semmi, mégis,
Újra, meg újra kérdem.
Nincs ott már család, s a hazahívó szó,
Olyannyira ritka, mint az a bizonyos fehér holló.
De én mégis hallom, hallom a harang bús hangját,
S látom magam előtt,
A hazaváró család arcát.
2014.07.28.
De könnyű lenne csak meghalni.
Feküdni a vízben,
Hídról leesve, direktbe lebegni.
De könnyű lenne csak elmúlni.
Elesni a fűben,
Sebektől vérezve, lassan kimúlni.
De könnyű lenne csak úgy feladni.
Magamat megölve,
Életem utolsó percében, magamat siratni.
De szép lenne csak elmenni.
Ágyban párnák közt,
Szemem lehunyva, lelkemet lehelni.
De jó lenne csak meghalni.
Indok nélkül,
Csendben, egyedül elmúlni.
Bár láthatnám ajkaid vigyorát.
Hallhatnám hangod kacaját,
S fonhatnám szorosabbra szívünk fonalát.
Kaphatnám szíved fájdalmát,
Viselném, bármíj fájón fáj.
Hordanám kínjaid hátamon,
Ostorcsapás nyomaként állva vállalom.
Elvenném súlyaid válladról,
Vinném helyetted, hisz biztos fáradt vagy,
Had hordjam helyetted.
Lennék mindig lovagod,
Lennék sárkány a váradon.
Lennék kincses trezorod,
Hogy bennem szíved nyugodtan szunnyadjon.
Állnék előtted. Elestél? Had segítsek.
Szemedből könnyeid törölném,
Ajkadra csiklandós, örök mosolyt festenék.
Az utolsó fények tükrében fürödni,
Vagy épp mezítláb a fűben járni.
Esőben bőrig ázva szaladgálni,
Vagy a hidegben dideregve állni.
Tavaszi szélben a bimbók illatát,
Nyári égen a felhők sóhaját
Ősszel a hulló levelek sok raját,
Télen a szakadó hó zaját.
A nap első csókját érezni ajkamon,
Madarak csipogását hallani a hajnalon.
A fű frissessége eső utáni napokon
Hajtincsekkel játszó szél a lombokon.
Madarak raját lesni fenn az égen,
Szemem lesütni a nyári nap tüzében.
Árnyékba bújni kinn a víz partján
Hallani a hullámok moraját.
Érteni a könyvek tudását,
Meglátni a pillanat mámorát.
Elérni az égnek határát,
Élvezni az élet mivoltát.
Szürke, borongós nap volt. Ültem a kolesz szobámban, és nem tudtam mi tévő legyek. Legszívesebben kirohantam volna a világból, vagy csak eltűntem volna. Ehelyett depresszív zenéket üvöltettem a fejhallgatomból a fülembe. Csak bámultam ki az ablakon, és próbáltam átgondolni mindent. Mit csesztem, el, hogy javíthatnám ki, mit tehetnék hogy jobban menjenek a dolgok. De vagy a zenének köszönhetően, vagy épp a szar idő miatt, esetleg mert még mindig bootolt az agyam az ébredés utáni állapotban, semmit nem tudtam kiötölni.
Lement az egyik szám, az agyam bepörgette a másik címét. Irány zenelejátszó, megkeres, berak, elindít. Újabb sötét hangulatú zene. Szürke ég, szürke pulcsi rajtam. Nincs is színes pulcsim, döbbenek rá. Csak fekete, meg szürke. Vennem kell majd azt is. Aztán ez az apró gondolat is eltűnik a fejemből. Helyére az angol szöveg fordítása jön...
Becsoszog a szobatársam, nyugodt hangon beszélünk stabil két mondatot, megint bámulok magam elé. Ad egy ötletet, mi lenne ha nem leírnám, hanem videóban elmondanám a dolgokat. Sose ment... Mármint, hogy kibeszéljem magamból... inkább írok.
Eztán megint csak bámultam ki az ablakon, közben a semmi keringett a fejemben, mint a fájdalom a mellkasomban. A szégyen, a megbánás, a lelkiismeret furdalás egyvelege, ami eltompítja az agyat és kifakíja a világot fekete-fehérré téve a legszebb színeket is. Talán az időjárás is érezte. Hisz a szürke felhők nem tágítottak egy tapodtat sem. Ugyan úgy lógtak az égen, lustán kavarogva, nyomasztóvá téve a légkört. Ilyenkor a madarak se tudnak magasan repülni. Én is inkább csak bukdácsolok a földön...
Álmodtam. Nem szokásom, mégis megtörtént ez a csoda velem.
Álmomban piros, nem a szokványos emberi vörös, hanem az az igazi tinta szín piros hajam volt. A jobb fülemnél egy rövid tinccsel, amit cérnával kötöttem össze. Zöld szemem volt. Az a zöld, amit csak akkor látsz, mikor az akácfa levele még friss tavaszi hajtásként beleng a napfénybe, átnézel rajta, és az a tiszta zöld, friss.
Bevallom nem hasonlítottam magamra. És mégis én voltam. Tudom hogy magamról álmodtam. Magamat láttam álmomban. Láttam amint sok ember közt futok. Mindenki más is futott. Mindenki mindenfelé. Összevissza futott mindenki. De mindenki sötétben, árnyékban volt. Én viszont, mintha csak napfényben ácsorognék, a nyári melegben futottam fel és alá ugyan úgy mint a többi szerencsétlen a homokon. Mivel, egy körülbelül focipálya méretű kör alakú homokos területen történt ez az egész. Az egész terület, vaskerítéssel volt körbevéve, a tetején szögesdróttal. Rozsdás volt a kerítés, néhol lyukak tátongtak rajta, néhol ki volt dőlve a tartóoszlop. A bejárata, a fém kapu, is épphogy lógott a rozsda által megrágott zsanérokon. A kapu mellett, pedig három szintén rozsdás lábon, egy nagy kb. 80 centis maszk volt. Valószínű anno még fehér lehetett, de az idő, mint a műanyagokat, besárgította. Repedezett, volt, de valahonnan ismerős.
Minden ismerős volt. A hely, a homok érzete, a szakadt vashálós kerítés, a szembe futó néger srác. Minden. Mintha a múltamat látnám. Csak én nem illek bele. Csak magamat nem ismerem fel, a piros hajammal, a zöld szememmel, ahogy mezítláb rövidnadrágban, kék pólóban futok az emberek közt cikázva, a pálya egyik végéről a másikba és vissza.
Hirtelen változik a kép, mint mikor a sötét szobában elhúzod a függönyt és rádöbbensz, hogy basszus már dél van. Már nem homokon, hanem parkettán rohangál az a tömérdek ember, egy óriási teremben. Alapból sötét van, csak néhány szunyogriasztós fáklya fénye hoz félhomályt a hatalmas terembe. A terem egyik fala hiányzik, sörasztalokkal telipakolt másik helyre vezet a "lyuk" a falon. Futás közben elkezdek hajlongani, jobbra, balra. Az ismét szembe futó néger srác mosolyog, és kijelenti, You can't touch this! Ezután, a semmiből felcsendül MC Hammer jól ismert zenéje és minden futó énekli. Még én is. Mindenki nevetve, énekelve rohan ide oda a teremben. Egymásra mosolyogva, magukban énekelve, vagy épp összeállva, egymásba karolva ordítják a zenét egy laza sprint közben. Én is nevetek és közben éneklek.
Azonban egy hirtelen ötlettől vezérelve, ugrok is egyet. Mintha nem is a földön lennék, vagy csak a gravitáció nem húzna annyira, hatalmasat repülök. egyenesen a fal felé. Elszállok emberek fölött, mindenki fut tovább, de szájtátva bámulnak, nevetnek, sírnak örömükben, és énekelik tovább a Can't touch thist. Én talppal érkezek a falnak, ellököm magam, mostmár mintha úsznék a levegőben, a hátam a földfelé, 4 méter magasan suhanok a futkározó, nevető éneklő sokaság felett. Megprödülök a tengelyem körül, nyomok egy szaltót majd a földraérve tovább lököm magam, vissza a levegőbe. Lassan átsodródom a másik helységbe. Be a sörasztalok fölé. Itt is szunyogírtós fáklyák égnek mindenhol. Mindenki sörözik, szórakozik, az előző "tornateremből" áthallatszik még a sok ember éneklése. Az asztaloktól felugrálnak, kezet fognak velem, meghívnak 1-1 italra és én is, a piros hajammal a zöld szememmel nevetek és szórakozok velük.
Majd mikor már kiéltem magam, "felugrok" egy pódiumra. Meghajolok. Lehunyom a szemem. A következő amit látok mikor kinyitom a szemem, egy nő. Egy csodaszép nő. Ez már nem álom, felébredtem. Visszatértem a saját testembe. A nő mellé akit imádok, szeretek. Hallom a szuszogásán, még alszik. Körbenézve, rájövök még este van. Így odabújok hozzá szorosan, és visszasüllyedek az álmaim közé a feketeségbe, arra a helyre amiben az ember akkor van, mikor épp nem álmodik, csak alszik.
Reggel felkelve, újra látom a nőt mellettem. Rám mosolyog, én vissza. ÉS tudom az álmom a múltam volt. A megsárgult maszk az enyém volt, a rozsdás kerítés a korlátaimat jelezte, amik már nem léteznek, a sok ember akik futottak össze vissza, az ismerősök, barátok. A repülés, azok a lépések amik meghatároznak. Az öröm, az ami átjár mindig ha a barátaimmal, szeretteimmel vagyok. Az eddigi életemet álmodtam volna meg? Nem tudom...
Te öreg barátom,
Ki oly szeretettel óvtál
Minket végig,
Még ha csatangoltál is
Néha napján, másnap éjfélig.
Koromszín bundádon,
Már látszik néhány folt,
Mely őszbe hajaz téged
De ezt ugyan ne szégyelld.
S szakállad is fehérbe
Hajlik lassacskán,
Mégis, szívem örülve
Dobban ha meglátlak már.
Emlékszem időkre, mikor
Együtt aludtunk a hideg kövön.
Emlékszem olyanra is,
Mikor megkergettelek kint a gyöpön.
Voltak csínyek miket együtt,
Vagy csak te követtél el.
Voltak rímek miket csak te
Hallottál meg.
S mikor messze jártam,
Sokat láttam, de hangod
Haza hívott. Mint füttyszavam
Téged hozzám szólít.
Öreg barátom, ki mindig
Szeretve vársz, ha nem jövök,
Akkor is a kerítés oldalában jársz.
S vársz, csak várva vársz.
Ha messziről, senkiért haza
Sem hív a szívem,
Érted mindig elmondok egy imát,
Fel a messzi égbe.
Vénséges testvérem,
Már a látásod sem a régi.
Három lábadon mégis,
Sántikálva mész ki.
E nép, ez isten adta nép,
Ha oly szabad, mint
A barom melyet igába hajt.
Mi értelme vért ontani,
Mikor más eretneknek tart.
Egy gondolat, mi szárnyra kap
Egy érzés mi megragad.
S két kézzel kapsz a kardért,
Fegyvert rántva kiáltva,
Követelve azt mit magadtól
Elveszel, se még csak észre se veszel.
Csak csodálod boldog, boldogtalant,
Gondolatban száműzöd mindent.
Katlan lent a mélyben, kohód
Gyűlölet tüzén égeti őket.
S magadat hajtod rabigába,
Szerződéssel, aláírással.
Késő rájönni mit tettél,
Változtatnál már tetted lényegén.
Kardal a kézben, rajtad acélvértben.
S mégis önmagad rabja vagy,
Vágyaid elmondani se mered,
Megtartod magadnak mind végtelen.
S átkozod a világot, de mikor kéne
Nem mered, kezed te magad
Mocsokba mártani nem élvezed.
Csak sírsz és rísz,
De önmagad rabja vagy.
Napfelkelte, gyönyörű arany fény. Lágyan ringat karjában ölelve. Szendergek rajta a fáradtságtól, a szesztől és érzésektől telve. Amikor az aranyló fény az első sugarát rádobja egy fára. Meglátod... És elindulsz fel a negyedikre. Felérve, jobbra fordulsz, nem fogsz keresztet, hanem kiállsz az erkélyre. Ne egy ilyen igazi nagy egész erkélyt kell ám elképzelni. Csak ez a Rómeó és Júlia feeling. Tudod kiállsz, egy lépés s annyi. Álsz az erkélyen, élvezed a nap fényének első igazi sugarait. Melegítik lelked. Mindened átjárják....
Melléd lép valaki, akire már az első pillantáskor csak annyit tudtál mondani hogy oda és vissza vagy érte. Átöleled, a Nappal szembe fordítod, álltok a fényben. Élvezve az új nap első sugarait. Élvezve hogy ez egy új kezdet, igenis egy új kezdet. S nem vágysz semmi másra. Csak a pillanat létezik. A nő a karjaidban, te a korlátnak dőlve, a napfény az arcunkon.Az a gyönyörű aranyló fény, ami feltölt mindkettőtöket. Az a sugár amiről tudod, érzed hogy csak bólint, megáldva egy igennel. Helyetted kimondva a szavakat vallja be az érzéseid, egy pillanat alatt.
Abban a kikristályosodott momentumban, teljesnek érzed magad. Abban a percben míg ott álltok azon a pöttöm erkélyen, csak álsz, bámulsz bele a napba. A retinád sínyli meg a találkozást de nem bánod, nem látni kell, érezni... Érezni a nap első melegét, az első ölelés örömét, és az első csók varázsát...
S mikor elcsábítja az épp kinyíló szemed a napról egy másik szempár...Egy olyan amibe belenézve ugyan olyan mintha a napba tekintenél. Elveszel nem látsz mást... S közben tudod, hogy igenis ez most a te helyed, itt kell lenned. Pont ezen a helyen. Pont most. Pont vele. S ahogy elmerülsz abban a szempárban, megroppan a világ... Elveszik a valóság, s átadod magad annak a pillanatnak.
Semmi más nem létezik, nem létezik se múlt, se jövő. csak az a kristályként ragyogó pillanat. S érzed minden tökéletes. Ebben az egy pillanatban, magad vagytok. Csak te és ő. Csak ti ketten, s nem számít senki s semmi. Nem számít a holnap, a kérdésekkel teli, nem számít a másnap a fájdalmas, nem számít avilágon semmi. csak az hogy el ne engedd... Tartsd, fogd, kapaszkodj, ÖRÜLJ.
Most...Minden tökéletes.
Fekete macska.
Egyre erősödő szélben kajtatva, egy rongyos, dzsuvás, régi pólóban, még ramatyabb állapotban lévő melegítőnadrágban. És lila cipővel a lábamon. Csoda hogy a kapucni a fejemen marad, hiszen a szél egyre erősebb, és a szét cipzárazott pulcsim köpenyként lebeg mögöttem. Az égen acélszürke viharfelhők összefüggő leple. És egyre csak közelednek.
Ebben az apokaliptikus időben, mielőtt rám szakadna az ég, megjelenik előttem egy macska. Szénfekete. Riadt szemekkel kukkol, és próbál láthatatlanul elsomfordálni mellettem. Ő engem bámul, én őt. Melyikünk fog riadtan elfutni? Ő? Vagy én? Úgy megyünk el egymás mellett hogy le sem vesszük a szemünk a másikról. Mintha minden attól függene, mintha az életünk függne azon, hogy tartjuk e a szem kontaktust. Vajon, ő a rémültebb vagy én. Mikor elhaladunk egymás mellett, végre félrenézünk. Megyünk még pár lépést. Majd gondolván egyet visszanézek. Abban a pillanatban, mintha tudná hogy megint ránéztem, visszanéz rám. Tágranyílt pupillákkal bámulunk egymás szemébe És egy pillanatra megint elveszünk. Majd mintha azt mondaná, igazad van, lecsukja a szemét és bólint egyet. Ezek után, mind a ketten megnyugodva, beletörődve, megyünk a magunk útján tovább. Ő a vízelvezető árokban, én az út szélén.
Fura. Valahogy olyan vesébe látó volt az a pillantás. És egy pillanatra úgy éreztem, hogy az a macska, pont olyam mint én. Elveszetten, egyedül, menekül.
Mikortól lehet újrakezdeni valamit? Kérdezem magamtól egy bor mellett ücsörögve, remélvén hogy kapok valami választ a korsóban gyöngyöző, undorító cuccot bambulva. Fülemben zene kavarog, mint felhők az égen sebesen kergetik egymást gondolataim. Ám a válaszra csak nem lelek a kavargó viharban.
Iszom még egy kortyot. Nada. Kinézek az ablakon. Nada. A nagy sötét semmi bambul vissza, középen a tükörképemmel, mint egy egykor érdekesnek tartott ember fakó mása. Beesett szemek, szanaszét álló haj, kis szakáll, még csillog a szemem a lámpafényben ahogy arra gondolok jó lenne rágyújtani. Jó lenne.
Jó lenne választ találni a kérdésekre.
Milyen kérdésekre?
Teszi fel az újabbat a tükörkép az ablakból, enyhe, féloldalas mosollyal az arcán.
Hát amik itt zakatolnak sebesvonatként az agyamban. -Mondom, majd megint arra gondolok, milyen jó lenne rágyújtani.
És mik a kérdéseid?
Egyszerűek... -Mondom, nagy levegőt véve.- Egyszerűek...
Mégse mondod őket.
Nem. Tényleg nem.
Akkor miért akarod a válaszokat?
Fogalmam nincs.
Erre ő, mármint az ember az ablakból, lassan megindul felém. Megpaskolja a vállam, s a másik kezével félig elfordulva az ablakra mutat.
Látod?
Nem értem mit kéne látnom. Tök sötét van odakint. Az a két utcai lámpa semmi megnyugvást nem ad.
Látod?
Kérdezi mostmár hangosabban.
Nem.
Felelem.
Persze hogy nem látod. Mivel nem kérdezel, nem adhatok választ. De tudod mit? Cseréljünk helyet. Legyél a tükörképem csak 1 napra. Na? Mit szólsz hozzá?
Tűnődve nézem az üveget. Nem válaszolok. Ő még mindig a vállam fogva odakísér az ablakhoz.
Innen? Innen látod e már?
Mit kéne látnom?- Teszek fel végre egy kérdést.
Hehehe hogy mit? A sötétet magadban. Azt kéne végre észrevenned, Aztán kilépni belőle. Figyelj, megmutatom hogyan.
Ezzel a mondattal visszasétál az üvegbe. Onnan rámkacsint és visszaváltozik a mozdulatlanul bámuló tükörképpé a sötét, párás ablaküvegen. Nem értem.
Nem értem...- Suttogom magam elé.- Miért nem értem?
Van olyan, hogy értelem
Egy érzelem nélküli lételem,
De így nem élhetem
Le az egész életem.
Virágzik a képzelet, de
Én mégsem értem ezt.
Mit tehet egy kisember,
Hogy nagy legyen,
És jó dolgokat megtegyen?
Megteszem ha felkelek,
De aludni annál jobban kedvelek.
Így az egész egyre megy,
Inkább fel sem ébredek.
Csak álmodom hát így tovább
És várom mit oszt a világ.
Ha jót, ha rosszat, egyre megy
De felkelek mert nem mindegy,
Hogy tenni kell e, avagy nem.
Hisz ha álmodsz, az élet lepereg,
S nem tettél semmit ellene.
Értelmezni kellene, az élet
Nem csak ténfereg.
Mert van, hogy az ember
Szárnyal fenn az égen,
Ikaruszként a nap felé száll éppen
De vigyázz nehogy közel menj,
Mert lángoló szárnnyal
Egy szabad se szállhat.
S drága lesz a bérlet,
Ha a szárnyad már megégett.
"Van az a rész, amikor arra vágysz hogy részese legyél valami csodásnak. Mint egy utazás a világban, idegen országokban jól körül nézni. Van hogy a csodát egy emberben keresed, nő, pasi, vagy valami amorf, az lényegtelen. Van hogy magában az életben, leselkedsz azután a szikra után amire azt mondod, hogy erre vártam, ezt akartam látni, érezni, magaménak tudni, tapasztalni, felfogni, feldolgozni.
Aztán, van az a rész, mikor várod, hogy vágyjál ezekre. Vágyni akarsz arra a csodára, szikrára, pillanatra, útra, emberre, lényre, vagy bármire is. Azonban a vágyni vágyást, le kéne cserélni és nem vágyni, hanem ténylegesen keresni kellene azt a csodát. Legyen az akármilyen kicsi, vagy épp kolosszális, világmegrengetős, szuperszonikus, atomvillanásos valami.
Viszont, ha nem mozdulsz, ha csak állsz, azt tátott pofával leselkedsz, míg mindenki más megleli a csodáját, neked mi marad? Oké, az is egy csoda, mikor azt látod, hogy mindenki megtalálta a saját kis/ nagy szikráját az életben. De utána nagyon egyedül leszel. Mindenki meglelte már, csak te ácsorogsz majd ott és pillázol körbe notóriusan, hogy te? Hogy én nem kapok? Nekem nem jár? Én is sorban álltam kérem szépen! Én le vagyok? Komolyan?! Ömmm, ja. Levagy. Ennyi. Szal kapkodd magad azt mennyél szépen, keressed a csodádat nyomikám.
Szóval ott tartottunk a vehemens magunkat szapulás meg a kapd be világ mellet, hogy nem várni kéne csak, meg nem arra vágyni hogy ténylegesen akard azt a csodát. A szíved dobog, a véred mozog, téged mi tart vissza? Saját hülyeségeidtől nem bírsz megindulni előre. Nyifi nyafi.
Én? Velem mi van? Egy lyukkal a mellhasamon lézengek ide oda a ködben. És közben keresem a lelkem apró darabjait. Vajon, hol a francba hagytam őket? Sokszor elgondolkozom. Az én szürke kis lelkem vajon merre lehet? Vajon... vajon mikor hagytam fel azzal hogy a saját csodámat keresem? Vajon hol hagytam magam? Könnyen dumálok. Battyogok, lustán, bambán nézem a ködöt, hátha a nagy szürkeségben, találok egy szürke kis lélekfoszlányt. Közben meg szép lassan, komótosan, mintha már azt se számítana felemelem a kezem.
Megadom magam. Suttogom, és elsül a pisztoly..."
Van olyan rész az életben, mikor az ember úgy érzi, nincs értelme. Itt arra gondolok, hogy semminek nincs értelme. Biztos volt már veled is ilyen. Mikor csak várod, hogy történjen valami, de nem történik semmi. Ilyenkor agyalsz, vajon mit kéne tenni, mit kéne csinálni. De csak nézel magad elé, bambulsz, bámulsz bele a levegőbe és semmi sem manifesztálódik lelki szemeid előtt, ami olyan lenne amire rábólintasz, amire, azt mondod igen, ezt fogom most tenni.Ez lesz az ami előrébb visz.
De a valóságban csak ülsz afotelban, öledben a laptop és bámulod a képernyőt. Nézed a facebookot, hátha valaki valami érdemlegeset tesz közzé. Bárgyú dolog. Úgysem történik ilyen soha. És érzed, lassan elveszted önmagad. Jönnek a kifogások. Minek tegyem ezt, minek tegyem azt? Menjek el valahova? Hova? Minek? Hideg van kint, és a többi és a többi. Várod a sült galabot az ezüst tálcán, szépen elkészítve, körettel tálalva, ínycsiklandóan hivogató illattal, ahogy a remekbe szabott fűszerezéssel közelít feléd, egy cicomásan öltözött fehér kesztyűs pincér kezében.
Ehelyett azonban. Nem hogy a pincér a neked készült finomsággal nem érkezik, de még csak a kurva étteremben sem vagy. Otthon csücsülsz. És nyafogsz. Kiábrándulsz magadból. Tennél valamit, de semminek nem látod az értelmét. Mennél valahova, csinálnál valamit, tennél azért hogy változzon a képlet. Ám az utolsó pillanatban, amikor végre az elméletet gyakorlatba átvezetnéd, és megtennéd azt a kis lépést ami ahoz kell hogy elinduljon a másodperc. Meggondolod magad, jönnek a kételyek, jönnek a nyavalygó gondolatok, jönnek a kifogások. És szép lassan eldobod azt a csodás másodpercet. Az tovább megy, nem marad tovább és megitn csak ülsz abban a rozzant fotelben ahonnan kiindult az a csodás gondolat. Bambulsz ugyan úgy magad elé, és azon agyalsz hogy mi a francot kezdj magaddal.
Tényleg ennyire töketlen lennél? Tényleg?! Uggyan máár! Mondod magadnak, de nem változik semmi, hallgatod a rádiót, de a zene sem jut el a tudatodig. Olvasod a híreket nem fogsz fel semmit, megakad a szemed egy képen, egy szón. Ám mielőtt megérthetnéd az a kis szikra, szépen tovább pattan és megint csak tovasiklassz fölötte, kergeted a szikrát. De nem világít a lámpa a fejed fölött, nem ragyognak fel a szemeid, nem ül ki értelem az arcodra, bambulsz tovább, közönyösen meredsz a kúrva világba bele és még csak fel se fogod, hogy rohannak el melletted azok a bizonyos másodpercek. Majd a percek, lassabban az órák, végül napok, hetek, hónapok, évek.
Megint elszállt egy év. És még csak fel se fogtad, ugyan úgy nézel ki bambán a tök fejedből. Rá se jöttél mi? Lassan öregszel és mégse teszel semmit. Nem haladsz előre, ugyan azokat a köröket futod, keringessz abban a kúrva erdőben, legalább morzsát hoztam volna, gondolod magadban. Micsoda??? Gondolkodsz, de durva csávó vagy. Azon agyalsz h para van, mert hülye vagy. Szóval megint kilyukadtál ugyan oda, megtettél még egy kört. Taps taps! Gratulálunk a nyereményed még 2 perc amit elcsesztél az életedből. És szépen átadod a díjat magadnak. Szép volt. Vállveregetés. ÉS most?
Meg se fordult a fejedben hogy inkább valami mást kéne csinálnod? Hahó! Új év! Új hónap! Új hét! Új nap! Új óra! Új perc! ÚJ MÁSODPERC!!! Felfogod egyáltalán hogy csak te állsz? Ugyan ott. Ugyan azon a kibaszott helyen...
