Borús Délelőtt
Bárányok bégetnek, fent a kék égen,
A nap tüzét, az égi fényt,
A sötét utcakövek elnyelik.
S az soha a napnak vissza nem adatik.
E nyári délelőtt még alszik a város nagyja,
Csak ki dolgozik az rójja az utakat.
De az kinek szünete engedi az alvást,
Húzza a lóbőrt, ma nekik nincs hajtás.
A körutak hangos szennye szál a beton fölött.
Ki belélegzi, annak élete újabb évvel pödörödött,
De még van remény e poros városban is
Hisz a nap süt, és a fák zöldellnek ma is.
Amott egy megfáradt sorsú ember
A padot lócának használva hajtja le fejét
Kilátástalan élete tán romokban hever rég.
Azonban baj ha azt hiszi az ember, hogy ő szomorú.
Mert a szemében a fény, az olcsó pancsolt
Italoktól, s hosszú évek magányától rég kihunyt.
S ha ránézel e lényre, hisz embernek már nem való
Csak a mámoros kék semmi az, mi szeméből kiolvasható.
E bomlott lelkű emberek mellett,
A finom öltönybe bújt gazember
Oly cserfes nyelvvel megy el,
S felhúzza az orrát, minthogy a galamb dagasztja tollát.
Mára már nem a tolvaj,
Nem a szutykos a bűnöző.
Sokkalta a pacsulitól bűzlő
Nevető öltönyös vezetők.
E szép délelőtt a városban
Mindinkább sötétbe borul,
S ki nem fizeti számláját
Az az utcára szorul.
Régen az ember vitte a kutyát sétálni
De most a pénz tartja bilincsben
Az eddigi úr kezét, s pitizik
Mind ki él egy-két jutalom bankóért.
Amikor a gyermeki szájat elhagyja a mosoly,
S a korrupt emberek kezében lesz az összes cukor
Nem hallatszik majd a gyöngyöző kacaj, így nevelik
Az új generációt, mely tűr egy ideig, majd betelik.
És e borús délelőtt, ím délutánba fúlt,
Az út pora felett a szél sikítva fújt.
S a gonosz szégyentelen idő csak megy tovább,
Viszi boldog, boldogtalan bús, halk sóhaját.
2014. 07.31.
Haladok.
Forró, fülledt idő. Esőt jósló,
Hülést hozó. S én mégsem várom
Hisz szólít a kötelesség, bár
Menni nem vágyom.
Álmomból felkelek, csörgő órám
Ébresztget. Nem pedig angyali
Mosoly, s nem is szerelmes
Csók csokor.
Nincs ölelés ma sem,
Maximum a szél mi körbeleng
S láthatatlan karjai bőrömet
Jeges késként tépdeli.
Nincs ma édes, nedves csók,
Csak az eső esik de szám
Nem rá szomjazik.
De hiába esik, szakad, dörög, villámlik
Szívem az övé, sem a szél sem az eső
Engem meg nem állít.
2014. 07. 30.
Messze délen
Hangokat hordoz a szél,
Az autók csak dünnyögnek,
Mint fa odva körül a sok méh.
És a nap, mely oly átkosul süt,
Ha egy felhő takarja, ajh, mekkora üdv.
De felhő alig fenn az égen, s ha van is,
A szél elhúzza délnek.
Tényleg, mi lehet most délen?
Régi otthonom ege vajon ilyen éppen?
Vagy borús, fellegek takarta, miként télen?
Vajon a kerti síron nő e már virág,
Ahol édes barátom vérét megitta a halál.
Mi lehet most ott? Messze innen délen.
Nem vár rám arra semmi, mégis,
Újra, meg újra kérdem.
Nincs ott már család, s a hazahívó szó,
Olyannyira ritka, mint az a bizonyos fehér holló.
De én mégis hallom, hallom a harang bús hangját,
S látom magam előtt,
A hazaváró család arcát.
2014.07.28.
