Álmodtam. Nem szokásom, mégis megtörtént ez a csoda velem.
Álmomban piros, nem a szokványos emberi vörös, hanem az az igazi tinta szín piros hajam volt. A jobb fülemnél egy rövid tinccsel, amit cérnával kötöttem össze. Zöld szemem volt. Az a zöld, amit csak akkor látsz, mikor az akácfa levele még friss tavaszi hajtásként beleng a napfénybe, átnézel rajta, és az a tiszta zöld, friss.
Bevallom nem hasonlítottam magamra. És mégis én voltam. Tudom hogy magamról álmodtam. Magamat láttam álmomban. Láttam amint sok ember közt futok. Mindenki más is futott. Mindenki mindenfelé. Összevissza futott mindenki. De mindenki sötétben, árnyékban volt. Én viszont, mintha csak napfényben ácsorognék, a nyári melegben futottam fel és alá ugyan úgy mint a többi szerencsétlen a homokon. Mivel, egy körülbelül focipálya méretű kör alakú homokos területen történt ez az egész. Az egész terület, vaskerítéssel volt körbevéve, a tetején szögesdróttal. Rozsdás volt a kerítés, néhol lyukak tátongtak rajta, néhol ki volt dőlve a tartóoszlop. A bejárata, a fém kapu, is épphogy lógott a rozsda által megrágott zsanérokon. A kapu mellett, pedig három szintén rozsdás lábon, egy nagy kb. 80 centis maszk volt. Valószínű anno még fehér lehetett, de az idő, mint a műanyagokat, besárgította. Repedezett, volt, de valahonnan ismerős.
Minden ismerős volt. A hely, a homok érzete, a szakadt vashálós kerítés, a szembe futó néger srác. Minden. Mintha a múltamat látnám. Csak én nem illek bele. Csak magamat nem ismerem fel, a piros hajammal, a zöld szememmel, ahogy mezítláb rövidnadrágban, kék pólóban futok az emberek közt cikázva, a pálya egyik végéről a másikba és vissza.
Hirtelen változik a kép, mint mikor a sötét szobában elhúzod a függönyt és rádöbbensz, hogy basszus már dél van. Már nem homokon, hanem parkettán rohangál az a tömérdek ember, egy óriási teremben. Alapból sötét van, csak néhány szunyogriasztós fáklya fénye hoz félhomályt a hatalmas terembe. A terem egyik fala hiányzik, sörasztalokkal telipakolt másik helyre vezet a "lyuk" a falon. Futás közben elkezdek hajlongani, jobbra, balra. Az ismét szembe futó néger srác mosolyog, és kijelenti, You can't touch this! Ezután, a semmiből felcsendül MC Hammer jól ismert zenéje és minden futó énekli. Még én is. Mindenki nevetve, énekelve rohan ide oda a teremben. Egymásra mosolyogva, magukban énekelve, vagy épp összeállva, egymásba karolva ordítják a zenét egy laza sprint közben. Én is nevetek és közben éneklek.
Azonban egy hirtelen ötlettől vezérelve, ugrok is egyet. Mintha nem is a földön lennék, vagy csak a gravitáció nem húzna annyira, hatalmasat repülök. egyenesen a fal felé. Elszállok emberek fölött, mindenki fut tovább, de szájtátva bámulnak, nevetnek, sírnak örömükben, és énekelik tovább a Can't touch thist. Én talppal érkezek a falnak, ellököm magam, mostmár mintha úsznék a levegőben, a hátam a földfelé, 4 méter magasan suhanok a futkározó, nevető éneklő sokaság felett. Megprödülök a tengelyem körül, nyomok egy szaltót majd a földraérve tovább lököm magam, vissza a levegőbe. Lassan átsodródom a másik helységbe. Be a sörasztalok fölé. Itt is szunyogírtós fáklyák égnek mindenhol. Mindenki sörözik, szórakozik, az előző "tornateremből" áthallatszik még a sok ember éneklése. Az asztaloktól felugrálnak, kezet fognak velem, meghívnak 1-1 italra és én is, a piros hajammal a zöld szememmel nevetek és szórakozok velük.
Majd mikor már kiéltem magam, "felugrok" egy pódiumra. Meghajolok. Lehunyom a szemem. A következő amit látok mikor kinyitom a szemem, egy nő. Egy csodaszép nő. Ez már nem álom, felébredtem. Visszatértem a saját testembe. A nő mellé akit imádok, szeretek. Hallom a szuszogásán, még alszik. Körbenézve, rájövök még este van. Így odabújok hozzá szorosan, és visszasüllyedek az álmaim közé a feketeségbe, arra a helyre amiben az ember akkor van, mikor épp nem álmodik, csak alszik.
Reggel felkelve, újra látom a nőt mellettem. Rám mosolyog, én vissza. ÉS tudom az álmom a múltam volt. A megsárgult maszk az enyém volt, a rozsdás kerítés a korlátaimat jelezte, amik már nem léteznek, a sok ember akik futottak össze vissza, az ismerősök, barátok. A repülés, azok a lépések amik meghatároznak. Az öröm, az ami átjár mindig ha a barátaimmal, szeretteimmel vagyok. Az eddigi életemet álmodtam volna meg? Nem tudom...
