Fekete macska.
Egyre erősödő szélben kajtatva, egy rongyos, dzsuvás, régi pólóban, még ramatyabb állapotban lévő melegítőnadrágban. És lila cipővel a lábamon. Csoda hogy a kapucni a fejemen marad, hiszen a szél egyre erősebb, és a szét cipzárazott pulcsim köpenyként lebeg mögöttem. Az égen acélszürke viharfelhők összefüggő leple. És egyre csak közelednek.
Ebben az apokaliptikus időben, mielőtt rám szakadna az ég, megjelenik előttem egy macska. Szénfekete. Riadt szemekkel kukkol, és próbál láthatatlanul elsomfordálni mellettem. Ő engem bámul, én őt. Melyikünk fog riadtan elfutni? Ő? Vagy én? Úgy megyünk el egymás mellett hogy le sem vesszük a szemünk a másikról. Mintha minden attól függene, mintha az életünk függne azon, hogy tartjuk e a szem kontaktust. Vajon, ő a rémültebb vagy én. Mikor elhaladunk egymás mellett, végre félrenézünk. Megyünk még pár lépést. Majd gondolván egyet visszanézek. Abban a pillanatban, mintha tudná hogy megint ránéztem, visszanéz rám. Tágranyílt pupillákkal bámulunk egymás szemébe És egy pillanatra megint elveszünk. Majd mintha azt mondaná, igazad van, lecsukja a szemét és bólint egyet. Ezek után, mind a ketten megnyugodva, beletörődve, megyünk a magunk útján tovább. Ő a vízelvezető árokban, én az út szélén.
Fura. Valahogy olyan vesébe látó volt az a pillantás. És egy pillanatra úgy éreztem, hogy az a macska, pont olyam mint én. Elveszetten, egyedül, menekül.
