Szürke, borongós nap volt. Ültem a kolesz szobámban, és nem tudtam mi tévő legyek. Legszívesebben kirohantam volna a világból, vagy csak eltűntem volna. Ehelyett depresszív zenéket üvöltettem a fejhallgatomból a fülembe. Csak bámultam ki az ablakon, és próbáltam átgondolni mindent. Mit csesztem, el, hogy javíthatnám ki, mit tehetnék hogy jobban menjenek a dolgok. De vagy a zenének köszönhetően, vagy épp a szar idő miatt, esetleg mert még mindig bootolt az agyam az ébredés utáni állapotban, semmit nem tudtam kiötölni.
Lement az egyik szám, az agyam bepörgette a másik címét. Irány zenelejátszó, megkeres, berak, elindít. Újabb sötét hangulatú zene. Szürke ég, szürke pulcsi rajtam. Nincs is színes pulcsim, döbbenek rá. Csak fekete, meg szürke. Vennem kell majd azt is. Aztán ez az apró gondolat is eltűnik a fejemből. Helyére az angol szöveg fordítása jön...
Becsoszog a szobatársam, nyugodt hangon beszélünk stabil két mondatot, megint bámulok magam elé. Ad egy ötletet, mi lenne ha nem leírnám, hanem videóban elmondanám a dolgokat. Sose ment... Mármint, hogy kibeszéljem magamból... inkább írok.
Eztán megint csak bámultam ki az ablakon, közben a semmi keringett a fejemben, mint a fájdalom a mellkasomban. A szégyen, a megbánás, a lelkiismeret furdalás egyvelege, ami eltompítja az agyat és kifakíja a világot fekete-fehérré téve a legszebb színeket is. Talán az időjárás is érezte. Hisz a szürke felhők nem tágítottak egy tapodtat sem. Ugyan úgy lógtak az égen, lustán kavarogva, nyomasztóvá téve a légkört. Ilyenkor a madarak se tudnak magasan repülni. Én is inkább csak bukdácsolok a földön...
